reBorb

Szlovénia nagyon szép, Szlovénia barátságos, Szlovéniát kétmillióan lakják. A fővárosát pedig 300 ezren, úgyhogy egy nagyon kedves kis hely, körülötte óriási hegyek, a belvárosban két nap után már lehet ismerni mindenkit.

Szláv országba menni még azért is vicces, mert kifogyhatatlan a cukiság forrása: minden szó végén ott egy -ka, én meg olvadok. Egyébként minimális nyelvészeti érdeklődéssel megáldott/vert népeknek a szógyűjtés is jó mulatság lehet, csak néhány szó egy étlapról: klobasa, gulas, paszulj (Volt egyszer egy Šargarepa is, de az már szerbül van :)

Ja, és megtaláltuk az ősi családi kúriánkat, az oldalán domborművel, készítettünk képet is, az összehasonlítást segítendő. Az orrok mindent elárulnak :)

Még több kép itt.

A múlt héten kitekertünk a Szoborparkba, képek.

Még több kép itt.

Tegnap igazi arab házibuliban voltam! Persze ez kicsit túlzás, de elmesélem. A bicskei táborban élő egyik kislánynak tegnap volt a hetedik születésnapja, ami (mármint a születésnap) igazán nagy buli arrafelé. Természetesen csak nők és gyerekek voltak, meg rengeteg arab édesség (nagyon finomak).

Persze végig üvöltött a zene meg az emberek :), de igazán akkor vált izgalmassá, amikor a meghívottak közül leléptek a szociális munkások és egyéb tábori dolgozók, és már csak a magyartanárok és az arabok maradtak (meg én). A nők hastáncot lejtettek, és mindenen, ami e célra használható volt (vödör, tepsi) doboltak hozzá. Méghozzá nem is akárhogy, én csak lestem, micsoda ritmusérzékük van. Mutattak libanoni és palesztin táncokat is, meg énekeltek (volt egy kis Nancy Ajram is :), és amikor kérdeztük, mégis hol tanulták meg ezeket, mondták, hogy otthon, egymástól, maguktól.

Aztán egyszercsak áthaladt a termen egy felnőtt férfi, ekkor mintha elvágták volna a mulatozást, mindenki leült és elhallgatott. Aztán amikor kiment, folytatódott az ugrabugrálás.

És most mindannyian gondoljuk végig, hogy zajlik nálunk egy gyerekzsúr, amin két-háromgyerekes anyukák vesznek részt a gyerekeikkel. Naugye.

A képen az említett hölgyek láthatók a menekültnapkor, innen loptam.

Tejóég, lemaradt az utolsó prágai nap krónikája, pedig az is tök izgi... Elmentem a Játékmúzeumba, ahol amúgy az éppen ötven éves Barbie-t is ünnepleték egy teljes emeletnyi kiállítással. De láttam avantgarde játékbabákat is (amiket onnan lehet felismerni, hogy realisztikus - tehát sírástól gorombán behorpadt gyerekarcuk van), akiket a szülők gyorsan száműztek a gyerekszobákból, mondván, hogy túl ijesztőek, és visszakövetelték a "szerethető" (horrorfilmekben az ilyen babák kaszabolják le a teljes családot) játékbabákat. Meg láttam persze a Barbie-babák vadhajtásait is: szülőnő-Barbie, Frankeinstein, etc.

Meg voltunk a kommunista múzeumban is, mert - bár ezeket nyilván az amerikai turistákra tervezték, így nekünk, valljuk be, nem sok újdonsággal szolgálnak, de - nagyon jópofa plakátokkal hirdették. Azt reméltük, valahogy odabent is ilyen izgalmas lesz a kiállítás, de a plakáttervező kreatív sajnos a múzeumban nem kapott feladatot, ezzel tudom csak magyarázni a szedett-vedettségét. A Terror Házában legalább tényleg elmegy a kedved az élettől is...

Kicsit még kergettük a fehér pávát a Szenátus kertjében, aztán hazamentünk összepakolni.

Képek.

Ez az ország tényleg olyan, mintha egy rajzfilmben lennénk. Tegnap reggel például rögtön egy katonai parádéval indítottunk, ami félelmet nem annyira, inkább derültséget keltett, a többi turista körében is. Először is bevonult a hős motorosbrigádjuk, akik a külföldi államfők kíséretére hivatottak, és bemutatták többször is(!), milyen kis ívben tudnak kanyarodni a motorkáikkal jobbra, valamint balra. Aztán láttuk azt is, hogyan tudják szuronyos puskáikat hősiesen a levegőben dobálni a gyalogosok (még a szemük sem rebbent!). Nem tudok ellenállni a kísértésnek, itt van mindkét videó, amit a látványosságról készítettem.

Aztán jártunk még a Vár alatti kertekben és Kubista Múzeumban, ami maga is egy kubista épületben, a Fekete Madonnás Házban működik; és ahol többek között Bohumil Kubišta (szegény kicsit predesztinálva érezhette magát ezzel a névvel) művei is megtekinthetők.

Ma reggel a Strahovban indítottam, ismét egyedül; a monostor után pedig egyesült erőkkel bejártuk a Mucha-kiállítást.

Fáradalmainkat az U Flekuban pihentük ki. Valószínűleg nem véletlen, hogy az elmúlt ötszáz évet itt itták végig a csehek: jó a sör, az évszázadok alatt hatalmas területűvé nőtte ki magát a hely, és folyton felbukkan egy-egy újabb harmonikás. De ami a legmeglepőbb, hogy a csehek (nemre, korra tekintet nélkül) boldogan üvöltik a különböző kocsmai dalokat. 

A cseheknek is megvan a maguk Vyšehradja, a Moldva partján, viszonylag messze a turisták által elárasztott részektől (persze azért ide is elég sokan kijutnak). Ahogy az angol nyelvű leírásból megtudhatjuk, a Přemysl-dinasztia alatt a királyi palota "used to stay here" :) Sajnos mindent elkövettünk annak érdekében, hogy ne értelmes időben érjünk ki, úgyhogy a Bazilikát és a kazamatákat sem tudtuk megnézni, de azért a híres cseheknek végső nyughelyet adó temetőbe sikerült bejutni.

Meglepő (?) módon a VIP-szekciónak tűnő részben valószínűleg szimplán gazdag családok kriptái vannak; Smetana, Čapek és Neruda meglehetősen egyszerű sírköveket kaptak, olyannyira, hogy először el sem akartam hinni, hogy ezek tényleg azok a sírok. 

 Képek.

Ma egyedül vettem a nyakamba a várost; a kitűzött cél a zsidó negyed, a Josefov volt. Egy belépővel végig lehet látogatni három kivételével az összes zsinagógát és a hozzájuk tartozó múzeumokat. Az Európa legszebb zsinagógájaként reklámozott Spanyol zsinagógával kezdtem, de honleányi szívem nem hagyja, hogy elhallgassam: szerintem a Dohány utcai klasszisokkal jobb (illusztráció az összehasonlítás végett :)

Fényképezni nem engednek sehol, úgyhogy a képeket a netről loptam kölcsönöztem, így sajnos nem tudom megmutatni az olyan speciális dolgokat, mint például a válócipő. Nem maradt ki a t; ha elhalálozott a férj, és a levirátus jegyében a fiatalabb fiútestvér mégsem akarta elvenni az özvegyet, akkor egy különleges cipőt kellett felvennie, melyet a sógornő lehúzott a lábáról, ezzel aztán mindketten mentesültek a nász alól.

De a temetőben Löw rabbi sírját sem lehetett lefényképezni, a körülötte álló csoportosulással, akik héber imakönyveket kezükben tartva imádkoztak, magukat egyáltalán nem zavartatva a folyamatosan körülöttük keringő turistáktól. Itt van viszont az olajfestmény, ami ugyanezt a jelenséget ábrázolja, és aminek az eredetijét a Temetkezési Társulat múzeumában is megtalálhatjuk.

A temetőről egyébként még annyit, hogy többször is túl kicsinek bizonyult, így újabb és újabb földrétegeket borítottak a sírokra, hogy újra temethessenek a területen, viszont az évszázadok során az így eltemetett sírkövek felkúsztak a felszínre, így alakult ki a temető mai, nagyon zsúfoltnak ható képe. Azért ez a felkúszás szerintem valahol egészen hátborzongató...

Ezek a csehek továbbra is nagyon jó arcnak tűnnek. Nem elég, hogy kitalálták Kisvakondot, kitalálták Cimrmant is. Olyannyira, hogy ma voltunk a múzeumában is.

A sok más egyéb mellett autodidakta nőgyógyász Cimrman úr valójában sohasem létezett, hanem vicces kedvű cseh úriemberek agyából pattant ki teljes fegyverzetben (le merném fogadni, hogy néhány korsó sör benyakalása után). Elég hamar afféle cseh nemzeti hős lett belőle. A róla elnevezett prágai színházban az ő darabjait játsszák, és az ország minden részéből folyamatosan kerülnek elő a találmányai, családi értéktárgyai és fotói.

A múzeumában láttuk például az általa feltalált tűzoltóbiciklit; a biciklit házaspárok számára (az egyenlőség jegyében egyforma magasra állított nyergekkel, ld. fent); az orraesésmentes kerékpárt; az egzotikus bennszülött szeretője által készített háncslábbelit; a cipőt, amire búzaszemeket ragasztott, hogy az éhes tyúkok kikössék a cipőfűzőjét; valamint korabeli újságokat, melyekben nem publikált. Elbűvölő lehetett a ruhácskában, ami kislánykorából maradt ránk...

Megtudtuk, milyen lett volna az Eiffel-torony Cimrman-nélkül (ilyen). Az ebben a kiállításban a legjobb, hogy tényleg nem egy elborult elme szüleménye, hanem afféle cseh nemzeti összjátékká nőtte ki magát, valószínűleg minden bolond ötlet előbb vagy utóbb Cimrman-találmányként végzi.

Ráadásul a múzeum büféjében ilyen gyönyörű süteményeket lehet fogyasztani. 

Tegnap délután érkeztem meg Prágába, csatlakozni Lacihoz, aki már egy ideje itt van (csak egy szó: konferenciaturizmus). Az előzetes figyelmeztetéseknek hála nem lepett meg annyira a turisták száma, de tényleg vannak olyan helyek, ahol csak lépésben lehet tőlü(n)k haladni. Az eddigi csúcsteljesítményünk az Aranyművesek utcájának megtekintése volt tegnap éjszaka, amikor mindössze három-négy arra kószáló csapattal találkoztunk. Az eddigi legsokkolóbb élmény: a Károly hídon turistalátványosságként magyar operettet sipító néni (Hajmási Pééééééter). 

Egyébként meg kellene tanulni csehül, nem csoda, hogy ezek az emberek találták ki Kisvakondot, az egész nyelvük valahogy végtelenül cuki. És lehet kapni sört elvitelre (mint mondjuk Amerikában a kávét, fedeles papírpohárban)!

Persze itt sem minden fenékig tejfel. Beültünk ebédelni egy étterembe, viszonylag távol a külföldiekkel fertőzött helyektől. Látva, hogy turisták vagyunk, a pincér már az első pillanattól gyűlölt minket(?) Nem volt hajlandó szóba állni velünk, vagy lefordítani az étlapot, úgyhogy csak úgy ráböktünk valamire, hogy akkor mondjuk ezt kérnénk. Kicsivel később beesett egy olasz gimnazista korú kölkökből álló csoport. Már előre kárörvendőn dörzsöltük a tenyerünket, hogy vajon ezekkel mit fog kezdeni. Nos, ékes olasz nyelvre lefordította az étlapot, felvette a rendelést, mosolygott, udvarolt a lányoknak, összekacsintott a fiúkkal. Megpróbáltunk ezek után olaszul barátkozni vele, hátha csak ez volt a baj, de nem, továbbra is lángoló gyűlölettel szolgált ki bennünket és vagy életünk legdrágább sörét rendeltük nyelvtudás hiányában, vagy csúnyán át is vágott minket. Magyarországon legalább mindenkivel ugyanolyan bunkó a pincér :)

Tegnap a Népligetben végre kipróbáltuk a sárkányt, amit még Amerikából hoztam. Sajnos úgy tűnik, nem igazán tud hosszú ideig a levegőben maradni (leszámítva a Chicago-Budapest utat, de az talán azért nem annyira az ő érdeme), bár az is igaz, hogy sárkánykörökben a tegnapi szél csak afféle lágy szellőcskének számíthat.

Meg voltunk moziban is, megnéztük az Isten hozott az Isten háta mögöttet, és nagyon jó! Ha valaki még tud is rendesen franciául, annak még jobban fog tetszeni, de én így is rengeteget nevettem rajta, és bármikor újra megnézném :)